A “Vándor éji dala” fordításairól

(A dolgozat PDF dokumentum formájában letölthető.)

1.

Műfordítások olvastán gyakran érezhetjük úgy, mintha egyszerre tennénk látogatást az eredeti alkotó és a fordító művész világába. Ha a fordítás jó, a két univerzum egymástól függő, de sértetlen marad: a kettős optika nemhogy fejfájást okozna, inkább segít belelátni a „közös” műbe, a két világ egymást „világítja” meg.

Jó alkalmat kínál ilyesféle látogatásra Goethe egyik legismertebb verse, a Vándor éji dala (Wanderers Nachtlied), melynek számos magyar műfordítója akadt, mondhatni, a legnagyobbjaink. Mielőtt kísérletet tennénk a fordítások stilisztikai-poétikai összehasonlítására, vizsgáljuk meg magát az eredeti német szöveget! (Alatta az abszolút szó szerinti fordítás található.)

Über allen Gipfeln

Ist Ruh,

In allen Wipfeln

Spürest du

Kaum einen Hauch;

Die Vögelein schweigen im Walde.

Warte nur, balde

Ruhest du auch.

 

Minden (hegy)csúcson

nyugalom van,

minden (fa)csúcson

érzel

alig egy leheletet;

A madárkák hallgatnak az erdőben.

Várj csak, nemsokára

Megnyugszol te is.

A vers rövid, tartalmában egyszerű, amint az a dal műfajhoz illik. Tulajdonképpen egyetlen párhuzamra épül: a természet is, a vándor is éjszakai nyugalomra tér. A nyolc sor négy gondolategységet fejt ki: a) minden hegycsúcson nyugalom van (1-2. sor); b) a facsúcsokon alig érzel egy leheletet (3-4-5.); c) a madárkák hallgatnak az erdőben (6.); d) várj, te is nemsokára megnyugszol (7-8.). Ez utóbbi szerkezeti-gondolati egység még tovább bontható két mikroelemre: egy felszólításból és egy lazán mellérendelt tagmondatból áll.

Látható, hogy a gondolati viszonyok teljes mértékben megfelelnek a központozással is kifejezett mondatviszonyoknak. A vers két összetett mondatból ál, melyek közül az első három, a második két tagmondatot tartalmaz. A két mondat az alappárhuzam két oldalát választja el egymástól. Az első mondat első két tagmondata szorosabban függ össze: mintegy másodlagos tartalmi párhuzamot alkotnak, amit a szóismétlés (allen) és a rímek (Gipfeln-Wipfeln; Ruh-du) tesznek formailag is nyilvánvalóvá. Hozzájuk kapcsolódik, már sokkal lazábban (pontosvessző!), a madaras sor, a hatodik.

Bonyolult szabályosságot mutatnak a vers ritmus-, és rímviszonyai. Általában tekintve, túlnyomó többségben vannak a hosszú szótagok. Nem túlzás talán azt állítani, hogy mindez bizonyos lassúságot, kimértséget kölcsönöz a versnek, amely összhangban áll a tartalmi oldallal, a közelítő éj hangulatával. Az ötödik és a nyolcadik sor ritmusképlete teljesen azonos (– – u –), és erős rímpár is összefogja őket: Hauch-auch. A többi sor ritmusa mind eltér egymástól, ami már a szótagszámok szabálytalanságából is látszik: 6, 2, 5, 3, 4, 9, 5, 4. A túlzott szabálytalanság azonban csak látszólagos: az első négy sor tulajdonképpen úgy is felfogható, mintha csak két sor lenne egyenként nyolc szótaggal (6+2, 5+3), és erre következik egy záró félsor, négy szótaggal:

Über allen Gipfeln ist Ruh,

In allen Wipfeln spürest du

Kaum einen Hauch;

Tandori Dezső igen érdekes műhelytanulmányt írt saját versfordításának születéséről (Nagyvilág, 1978/111.), melyből kiderül, hogy az ő emlékezetében a versnek ez a átírt változata élt, így is kezdte el fordítani, a Gipfeln-Wipfeln összecsengést eredetileg belső rímnek tekintve. Az igazi kérdés persze az, miért választotta Goethe a „szabálytalanabb” tördelést. Valószínűleg pontosan a mechanikus szabályszerűséget akarta elkerülni, ugyanakkor a „belső rímek” kiemelésével „technikásabbá” is tette a verset. A techné ilyetén felmutatására egyébként nagyon is rá van szorulva a vers, hiszen a poétizálásnak itt és most ez az egyetlen eszköze. Gondoljuk csak meg mi történik a verssel a nyersfordításban: hétköznapi prózamondatokat látunk, kis jóindulattal a lehelet szó volna csak költői képnek tekithető.

A vers második fele már nem írható át ilyen könnyedén, itt is található azonban egy rejtett ritmuspárhuzam: schweigen im Walde, – u – – u, ugyanaz, mint: Warte nur, balde. A tördelés itt magától értetődő, hiszen bármennyire is csábító volna a három sort megregulázva két kilenc szótagos sort „készíteni”, ezzel éppenhogy eltűnne a ritmushatás:

Die Vögelein schweigen im Walde.

Warte nur, balde ruhest du auch.

Fontos szerepe van, természetesen a rímszerkezetnek is: abab cddc, mellyel tulajdonképpen két négysoros „szakasz” látszik kialakulni. Hogy a vers mégsem hullik szét két versszakra, azt egyedül a szintaxis biztosítja. Kaum einen Hauch, az előző versmondat vége már átnyúlik a következő négyesbe. Ez a sor egyébként erős dallamhatású belső rímet is tartalmaz: Kaum-Hauch, amely már önmagában is érzékeltet valamit a szél leheletéből. A hetedik sorban van még egy belső rím: Warte-balde. Az ilyenféle „titkos” formaeszközök teszik a verset leheletfinom mesterművé.

2.

Nézzük most már a magyar változatokat, melyek közül hatot fogunk részletesebben megvizsgálni és összehasonlítani, – valószínűleg ezek a legismertebbek – Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Móricz, Weöres és Tandori fordításait. (Lásd a dolgozat végén a versek párhuzamos szövegét!)

Első benyomásunk, hogy mindegyik fordítás erősen karakteres, önálló versélményt nyújt, a köztük levő különbségek pedig igen nagyok. Mintha Szabó Lőrinc változata lenne a legpoétikusabb, Móriczé a legprózaibb, Tóth Árpádé a legzeneibb. Weöresé mintha egy kimért lenne, Kosztolányié gyengéd, Tandorié egyszerre szikár és játékos. Ezek egyelőre benyomások, nézzük inkább a kezdősorokat:

T. Á.:

Immár minden bércet

Csend ül.

M. Zs.:

Ott nyugszik a csúcsokon

a csend.

K. D.:

A szikla-tetőn

Tompa csönd.

Sz. L.:

Csupa béke minden

orom.

W. S.:

Valamennyi ormon

Tág csend.

T. D.:

Már minden ormot

csend borít.

A német Ruhe egyszerre jelent csendet és nyugalmat, ezt egyedül Móricz próbálja érzékeltetni, a többieknél mind csend-et találunk, kivéve Szabó Lőrinc egészen egyéni leleményét ugyanerre: béke. Móricz amikor megmenti a kettős jelentést egyben kénytelen lemndani az „allen” lefordításáról, ami egyébként Kosztolányi változatából is hiányzik. Nála egy „plusz” jelző kerül be: tompa, ugyanez Weöresnél: tág. Kettejük változata grammatikailag teljesen párhuzamos: helyhatározó + főnévi jelzős szerkezet kapcsolatából álló mondat mindkettő, melyből hiányzik az állítmány. Az állítmány hiánya mintha bizonyos, kissé baljós feszültséget eredményezne, amit a jelzők jelentésértéke is erősít. Egyébként is kérdés, mit lehet ennek a mondatnak az állítmányával kezdeni, hiszen nyilvánvaló, hogy a német „ist” létige itt üres grammatikai marker, ugyanakkor kötelező, míg a magyarban a „van” nem az. Ha már mindenképpen „igésíteni” akarja a mondatot a fordító, valami semleges, statikus igét kell választania, amint azt Tóth Árpád, Tandori, Móricz meg is teszi: ül, nyugszik, borít. Szabó Lőrinc megoldása, a maga névszói állítmányával, úgy tűnik, ebből a szempontból is igen szerencsés megoldás. Tóth Árpád és Tandori fordításai között van még igen szoros nyelvtani megfelelés: időhatározó, mennyiségjelző, tárgy, alany és állítmány kapcsolata alkotja mindkettőt. Az időhatározó: immár, már, persze az eredetiből hiányzik, de hangulatával nem ellenkezik. Móricznál az ott helyhatározó egyelőre föl sem tűnik, de – legyen szabad egy előrebocsátott megjegyzést tenni – a következő sor itt-jével egy olyan erős ellentét keletkezik, amely mintha már túlságos eltérés lenne az eredetitől. Móricz kivételével egyébként mindenki betartja a német szöveg ritmusviszonyait, legalább „nagyjából”, vagyis a két első sor szótagszáma összesen nyolcat ad ki. Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Weöres még a 6+2-es bontásra is tud ügyelni. Sőt, Tóth Árpád és Weöres változata szinte teljesen pontosan adja vissza az eredeti ritmusképletet. De menjünk tovább:

T. Á.:

Halk lomb, alig érzed,

Lendül:

Sohajt az éj.

M. Zs.:

És itt a lombokon

alig leng

szellő, ha sejted is.

K. D.:

Elhal remegőn

odafönt

a szél lehellete is.

Sz. L.:

Sóhajnyi szinte

a lombokon

a szél s megáll.

W. S.:

Mindannyi lombon

Átkereng

A gyönge szél.

T. D.:

A fákon a lombot

Alig

Járja a szél.

Úgy tűnik, kezdődnek a bonyodalmak. Hogy is volt az eredetiben: Kb. „A(z) (összes) fák csúcsain alig érzel egy leheletet.” Három jelentésmozzanatról van szó tehát: a) lehelet (vagyis szél, szellő), b) amit „alig érzel”, c) minden fa, lomb közt, a magasban.

Ami meglepő, egyedül Weöres őrzi meg az eredeti szóismétlést (allen): valamennyi-mindannyi. Ennél tovább valószínűleg nem is lehet elmenni a párhuzam kiélezésében. A Wipfeln mindenkinél lomb, ami talán egyik legszebb szavunk, de Tóth Árpád még tovább finomítja: halk lomb. Kosztolányi az egyetlen, aki megkerüli a dolgot és a szószerinti jelentésből kiindulva (’csúcs’) a magasba vonja tekintetünket: odafönt. A Hauch nála a „szél lehellete”, ami egészen pontos fordítás. Másoknál a lehelet kimarad, illetve értelmezésre kerül, így lesz belőle szellő, gyönge szél, szél. Tóth Árpád egészen radikális megoldásában – „Sohajt az éj” – megőrződik valami a lehelet képzetéből, és a hullámzó ritmusból is, ám ennek ára van: új szó kerül a versbe, éj, ami az eredetiben nem szerepel, legalábbis, így konkrétan nem. Ám neki sikerül legjobban belevonni a vándor képzetét is a természeti képbe: az „alig érzed” az ő személyére utal. Az eredeti vers szempontjából mindez elég fontosnak tűnik, hiszen pont erről van szó: a természet és a vándor bensőséges azonosulásáról, azonosításáról. Móricz is megpróbálja ugyanezt, nála azonban elvész az a finoman szaggatott ritmus, ami Tóth Árpádnál olyan erőteljesen érezteti a mozgást. Szabó Lőrincnél is „sóhajnyi a szél”, ami szép, és pontos, ám bekerül egy kissé erőltetettnek ható mozzanat: „s megáll”. Ezt csak egyvalami indokolhatja, a rímhívó helyzet, ami a vers zárlatában klasszismegoldást fog eredményezni, de erről később.

Érdemes megintcsak megfigyelni az igéket. Az eredetiben egyetlen ige van, az érzel, és egy igei képződmény, a lehelet, az alany pedig a te, vagyis a vándor. A magyar változatok között nincs olyan, amely ezt az aszketizmust így követni tudná. A vándor akár szerepel, akár nem a szél (vagy az azt helyettesítő kifejezés) mindenhol alannyá válik, különféle igei állítmányokkal: sohajt, leng, átkereng, járja, mind finom mozgást érzékeltetvén. Ám Kosztolányinál az ige: elhal, ami egy ellentétes – de egyáltalán nem jogosulatlan – értelmezés felé viszi el a verset.

A sorok eredeti szótagszámát (5, 3, 4) egyedül Weöres őrzi meg teljesen; Tóth Árpád és Tandori megőrzik ugyan, de más sorfelbontásban (6, 2, 4); a többiek kisebb-nagyobb mértékben eltérnek tőle. Érdekes a rímhasználat: Szabó Lőrinc, Tóth Árpád és Kosztolányi rímei ezidáig „tiszták”, vagyis nem ragrímek, pl.: tetőn-remegőn, bércet-érzed, minden-szinte, stb. Móricz, Weöres és Tandori bátran alkalmazza a kevésbé előkelő ragrímet: ormot-lombot, ormon-lombon, csúcsokon-lombokon, – de csak a Gipfeln-Wipfeln helyében, ami az eredetiben sem túl jeles rím. Igaz, Tandorinál a borít-alig rím is hagy kívánnivalót maga után, vagy tekintsük ezt (is) játéknak? Egyelőre olvassunk tovább:

T. Á.: Már búvik a berki madárka,

M. Zs.: Az erdőn is hallgat a kis madár,

K. D.: Madárka se rebben a fák bogára,

Sz. L.: A madár némán üli fészkét.

W. S.: Madárnép gunnyad az ágra.

T. D.: Madarak csendje az erdőn.

Móricz és Tandori változata egyaránt pontos, de Tandorié a kifejezőbb és a ritmikailag kidolgozottabb. A többi variáns inkább magát a képet, a hangulatot igyekszik megragadni. Különösen szép ritmusú Tóth Árpád sora, melynek hatásához hozzájárul a különlegesre, régiesre hangolt szóhasználat is: búvik, berki (madár). De nála már a vers első sora is ritka szóalakkal kezdődött: immár. Kosztolányi az előbbiekben megkerülte a „Wipfeln” fordítását, amit most pótol, mégpedig egy megütköztetően sajátos, de szép szóalakkal: fák boga. Hogy igazából ez mit is jelent, azon el lehetne tűnődni… Weöres egészen meghitt, mondhatni népies megoldást választott, no nem a madárnép miatt, hanem mert az gunnyad. Érdekes, hogy a hangviszonyokat kifejező ige helyett (a németben schweigen) térviszonyokra, mozgásra utaló ige szerepel majdnem mindenkinél: búvik, rebben, ül, gunnyad. Bár Szabó Lőrinc változatában a madár némán ül, úgyhogy ő pontos is maradt. A német sor eredeti kilenc szótagját is megőrizte, mint rajta kívül még Tóth Árpád. És nézzük most a befejezést:

T. Á.:

Te is nemsokára

Nyugszol, ne félj…

M. Zs.:

várj csak, nemsokára már

megnyugszol te is.

K. D.:

várj, nemsokára

pihensz te is.

Sz. L.:

Várj; a te békéd

Sincs messze már.

W. S.:

Várj, nemsokára

Nyughatsz, ne félj.

T. D.:

Érted is eljön,

Várj csak, az éj.

A szó szerinti fordításnál Kosztolányi egy „csak”-kal kevesebb, Móricz egy „már”-ral több. Mindenesetre ők a legpontosabbak. Kosztolányi előnye mégis, hogy sokkal tömörebb, illetve, hogy betartja az eredeti szótagszámot. Kicsit különös, hogy a nehezen döcögő nemsokára szótól csak Szabó Lőrinc és Tandori tud megszabadulni, pedig még szinonimái is volnának: mindjárt, hamar. Weöres Sándor az egyetlen, aki kihagyja a „te is” mozzanatát, vagyis a nyílt utalást a természet-ember párhuzamra. Így bizony elég jelentős változást szenved(?) a vers az eredetihez képest. Nem is szólva a „ne félj” beiktatásáról, ami Tóth Árpádnál is megvan. Természetesen a rímkényszer hívja elő ezt a megoldást, ami még nem is volna baj, ha nem szűkítené egy kissé a vers értelmezési lehetőségeit. Mintha kizáródna így ugyanis a halál, a végső nyugalom jelentésköre a versből. Három versváltozatban szerepel egyébként a nyugszik ige valamilyen alakja, Kosztolányinál pedig a rokonértelmű pihen(sz). Szabó Lőrinc és Tandori nyújt egészen egyéni megoldást: a vándor náluk csak a „várj”-nak az alanya, megnyugvása kerülőúton fejeződik ki. Szabó Lőrinc megoldása nemcsak azért igen meggyőző, mert pontos és tömör, hanem mert neki sikerül átmenteni egyedül a Ruhe – ruhest ismétlést. A vers eleji béke újra itt van: békéd. Tandori talán azért tűnik finoman játékosnak, mert utolsó sorában egy az egyben ismétlődnek az ötödik sor magánhangzói: járja a szél – várj csak, az éj. Az erdőn-eljön szópár is mosolyogva kacsint össze. Ha mármost azt vizsgáljuk, kinek sikerül visszaadni az utolsó előtti két sor belső ritmuspárhuzamát (schweigen im Walde – Warte nur, balde), akkor megintcsak Szabó Lőrinc és Tandori változatát nevezhetjük meg. Szabó Lőrinc: (né)mán üli fészkét – Várj, a te békéd. Tandori: csendje az erdőn – érted is eljön.

Arisztotelész szerint a stílus választás és elrendezés eredménye: ezt a kettős folyamatot próbáltuk meg nyomon követni hat olyan versszövegen, ami tulajdonképpen egy. Hogy most már a változatok közül ki melyiket érzi magához közelállónak, az éppen olyan egyéni, mint maga a stílus.

Vándor éji dala

Immár minden bércet

csend ül.

halk lomb, alig érzed,

Lendül:

Sohajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

Te is nemsokára

nyugszol, ne félj…

(TÓTH ÁRPÁD)

Vándor éji dala

A szikla-tetőn

tompa csönd.

Elhal remegőn

odafönt

a szél lehellete is.

madárka se rebben a fák bogára,

várj, nemsokára

pihensz te is.

(KOSZTOLÁNYI DEZSŐ)

Vándor éji dala

Ott nyugszik a csúcsokon

a csend.

És itt a lombokon

alig leng

szellő, ha sejted is.

Az erdőn is hallgat a kis madár.

Várj csak, nemsokára már

megnyugszol te is.

(MÓRICZ ZSIGMOND)

Vándor éji dala

Csupa béke minden

orom.

Sóhajnyi szinte

a lombokon

a szél s megáll.

A madár némán üli fészkét.

Várj, a te békéd

Sincs messze már.

(SZABÓ LŐRINC)

Vándor éji dala

Valamennyi ormon

Tág csend.

Mindannyi lombon

Átkereng

A gyönge szél.

Madárnép gunnyad az ágra.

Várj, nemsokára

Nyughatsz, ne félj.

(WEÖRES SÁNDOR)

Vándor éji dala

Már minden ormot

Csend borít,

A fákon a lombot

Alig

Járja a szél:

Madarak csendje az erdőn.

Érted is eljön,

Várj csak, az éj.

(TANDORI DEZSŐ)

A “Vándor éji dala” fordításairól” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s